Ironikus barátok

„Tudjuk, látjuk, hogy akiknek a politikai érdekeik azt kívánják, mindent megtesznek, hogy véleményüket megjelentessék a nyugat-európai vagy az amerikai sajtóban. Ezek a vélemények szinte kivétel nélkül lesújtóak. Mondhatjuk, hogy szerzőik hazudnak, szándékosan elferdítik a valóságot, de ettől a tény még tény marad. Ez a kép rögzül a világ újságolvasóiban, televíziónézőiben. 

A végeredmény szempontjából mindegy, hogy ezeket a véleményeket megrendelik-e, megfizetik-e. A kérdés az, tesz-e valamit a magyar állam azért, hogy árnyalt és valós kép jusson el a világba rólunk. Egy-egy önkéntes »partizának­ción« kívül, van-e összehangolt, tudatos, finanszírozott ország-propagandánk? Alkalmazunk-e profi újságírókat, támogatunk-e a nemzetükhöz hű tudósokat, művészeket, akiknek nem az első dolga, ha sikert aratnak, hogy belegyalogoljanak hazájuk, nemzetük becsületébe? Nagyon jó, ha vannak barátaink, de csak barátokra építeni az országimázst lehetetlenség. Ettől a felfogástól pedig úgy látom, nehezen szabadulunk.

Egy amerikai diplomata ezt így fogalmazta meg a két világháború között: a magyaroknak »különösen fontosnak kellene tartaniuk, hogy fogadják azokat az embereket, akik róluk kedvezőtlen publicitást adnak. De nem így tesznek. Általánosságban semmi módon nem törődnek egyetlen íróval vagy újságíróval sem, aki ellenséges publicitást fejt ki, és csak azokat fogadják, akiről azt gondolják, hogy barátságosak. Ez persze mind helytelen. De ezt nem lehet megváltoztatni, mert a magyaroknak csak barátaik vagy ellenségeik vannak.« Nyilván a megfizetett, »hivatásos« lejáratókkal nincs mit kezdeni (legfeljebb többet kínálni), de a félrevezetetteket, megtévesztetteket meg lehet győzni. Nem elég panaszkodni, hogy rossz a sajtónk, nem elég a saját lapjainkban – lényegében magunknak – bizonygatni az igazunkat. Az igazságainkat el is kell tudni juttatni azokhoz, akik fals információk alapján alkotnak véleményt.”