Eppur si muove! Visegrád megjárta a poklot, és visszajött

Pedig nem így indult. Visegrád két legerősebb és leggazdagabb országának miniszterelnöke, a cseh Petr Fiala és a lengyel Donald Tusk a végre-valahára összehívott csúcstalálkozó előtt nyíltan megkérdőjelezte a V4-es formátum létjogosultságát. Fiala azt latolgatta, hogy „lehet, hogy az fog kideülni, hogy ez a formátum már elvesztette hasznosságát”, Tusk pedig azt ígérte, hogy mikor visszajön, „nyíltan el fogom mondani, hogy van-e még értelme a Visegrádi Csoportnak, vagy nincs”. Az álmoskönyv szerint egy szövetség erejére

Ez volt az egyik gond. A másik meg az, hogy a program szerint Orbán Viktornak és Donald Tusknak két órát kellett eltöltenie egy négy oldalról zárt szobában, és az elmúlt néhány év politikai dinamikáiból ítélve nem mertem volna lefogadni, hogy mindketten annyi végtaggal jönnek ki onnét, amennyivel bementek. A két vezető közötti kapcsolatot nem egyszerűen csak politikai eltávolodás, hanem egyenesen személyes utálat jellemzi. Tusk alatt szekírozták ki az Európai Néppártból a Fideszt, az akkor még ellenzékben lévő lengyel miniszterelnök 2022-ben eljött kampányolni egykori szövetségese ellen, amire fel Orbán ugyanazon évben a békemeneten keményen vissza is szúrt neki,

Voltak már éktelen oroszpártizások, mesék a brüsszeli „Orbán-fáradtságról” – és Tusk most is beolvasást ígért. Keményet. Hogy most majd jól a kolbászfoltos operettputyin képébe vágja, hogy aki nem támogatja Ukrajnát, annak az euroatlanti integrációból takarodó. 

Ebben a hangulatban vágtak tehát neki a miniszterelnök urak a csúcsnak.

Aztán hétfőn kora délután magyar szinkron híján a cseh meg a lengyel élő közvetítést néztem hegyes füllel – a szlovákok tudják, de a cseheknek és a lengyeleknek ne mondják meg, kérem: nyelveik kitűnően érthetők az oroszból –, és vártam, hogy felcsendüljön a V4 koporsója felett lengyelül a requiem, hogy Tusk és Orbán kölcsönösen lediktátorozzák egymást, Fiala pedig jól kiossza Robert Ficót, ahogy ígérte.

De semmi ilyesmi nem történt.

Donald Tusk kedélyesen anekdotázott Orbán Viktorral közös hőskori élményeikről és a V4 jövője kapcsán mérsékelt optimizmusát fejezte ki, a korábban oly kétkedő Fiala száraz udvariassággal beszélt a semmiről, Orbán pedig megköszönte kollégáinak a nehéz, de intellektuálisan kivételesen izgalmas beszélgetést. Aztán rátértek az ukrán gabonára meg a migrációra, és világossá tették: volt is, lesz is közös fellépés az európai színtéren, mert Közép-Európa közös érdekei a miniszterelnökök eltérő színétől önmagában még nem mennek arrébb. Visegrád megjárta a poklot, a kölcsönös oda-vissza köpködést és a jövőjével kapcsolatos súlyos kételyeket – aztán látványosan túlélte.

Pedig politikai értelemben a helyzet ennél nem is lehetne nehezebb. Adott egy mindent felülíró geopolitikai helyzet, melyben a V4 látványosan kétfelé szakad, és adott négy miniszterelnök négy merőben eltérő európai párthovatartozással, akik közül egyről sem mondható el, hogy politikai értelemben mindhárom másiknak jót akarna. Mateusz Morawiecki alatt a lengyelek legalább aktívan rontani nem akartak Magyarország helyzetén az Európai Unióban; Donald Tuskról ez sem mondható el.

Eppur si muove, és mégis forog. Az oszthatatlan közös érdekek ereje még ebben a helyzetben is megtartotta a V4-eket, józan belátásra késztette az olcsó politikai haszonszerzésből Visegrád megtagadására készülő cseh és lengyel miniszterelnököt. Márpedig ha ezt túléltük, túlélünk mindent. Visegrád nem egyes politikai vezetők kénye-kedve, sem nem egyes politikai helyzetek miatt van. Visegrád azért van, mert lennie kell. Mert összetartozunk mi mind, a liberális tengerparti lengyeltől a magyar kisvárosok konzervatívjain át – bizony – a szlovák nacionalistákig. Vannak és lesznek politikai színezeteket felülszínező, a személyes antipátiát is felülíró érdekek. És – micsoda kegyelem! – minden regnáló visegrádi miniszterelnökben van elég emberi nagyság felismerni, elfogadni ezt.

Nyitókép: Michal Cizek / AFP