Herótom van a holokausztfilmektől

„Sosem látta az édesanyját, mégis verset írt a találkozásukról, olyan versszakokkal, hogy »két kezem a torkán/ szorítom lilul/ megdöglesz boszorkány«.  Az a vers vége hogy »az üveg pálinkát basztam csak a falhoz«.

Most harmadszor édesezték le. Szerintem ennyi mára pont elég. Gondolok rá, igen. Úgy is mint bűntársamra, hisz hajdan rengeteget hazudoztam miatta. Tizennégy évesen például, amikor az első szerelmem anyja a vasárnapi ebédnél megkérdezte, »és mondja, Géza, a maga szülei mivel foglalkoznak?« – erre ott és akkor mégis mi lett volna a helyes válasz? Hogy anyám ismét a kalocsai fegyház tartós vendégszeretetét élvezi? Ez a mondat nem fért ki a számon. Helyette hantáztam. Legtöbbször akkorát, hogy azt már csak én voltam képes elhinni. Elképesztő vadságokba tudtam beleélni magam. Egy időben azt mondtam például, hogy Domján Edit és Latinovits Zoltán szerelemgyereke vagyok.
Láttam róluk egy közös fotót. Ez föllobbantotta a képzeletemet.

A vers indulata igazi, a sztori fikció?

Így van. Ezt-azt kiderítettem azért róla. Tudom, miért ült. Tudom, hogy van egy bátyám és egy nővérem, s hogy őket is menhelybe adta. Tudom, hogy ő is a szülei nélkül nőtt fel. Tudom, hogy kamaszon egy debreceni kórházban takarított, s beleszeretett egy nála jóval idősebb betegbe az intenzíven. Hozzá is ment rögtön. Ott állt szájmaszkban az anyakönyvvezető a lélegeztetőgép mellett. Egyszer elmeséltem valakinek ezt a történetet. Szerinte anyám csak a pasas pénzére hajtott. Én inkább apahiányra tippelek. Mindegy, hiszen,  ha mindent tudnék anyám életéről, óráról órára mindent, akkor se tudnék róla sokat. A cselekményvázlat ismerete ehhez messze nem elegendő. Valódi sorsunk ugyanis nem a téridőben játszódik.

Hanem?

A lélek nem narrálható. Ha az volna, mivégre a művészet? A léleknek van története, de nem abban tárulkozik föl, hisz’ sosem az esemény, csakis annak belső tapasztalata számít. Erről azonban roppant nehéz beszámolni. Aki tehát leragad a láthatónál, s csak az életrajz miniciózus tényeit rakosgatja egymásra szép sorban, tévúton jár. Az ember több annál, amit tesz. Hát még annál, amit vele tesznek.

Kedvenc példám erre a bibliai Dávid. Őt nem lehet megismerni sem Sámuel két könyvéből, sem a Krónikák, sem a Királyok könyvéből. Aki az igazi Dávidra kíváncsi, annak a zsoltárokat kell elolvasnia. A Szentírás egyéb részeiben Dávid csupán mint hős, férj, király és apa jelenik meg. Ez mind Dávid, kétségtelen. Ám Dávid nem ennyi. Egy lélek rianásait a művészet képes csupán megosztani velünk a maga nemeuklideszi szökelléseivel. Ezen interjú olvasói is valósabb véleményt alkothatnának rólam, ha e beszélgetés alá, mondjuk, kitennénk egy eddig még sehol nem publikált versem.

(...)

Isten úgy teremtette a világot, hogy Auschwitz megtörténhetett benne. Közös a felelősség, nem? Itt is egy fifty-fifty, nem?

Isten, ez kétségtelen, süketté tette magát az áldozatok imáira. El nem némult azonban. Ő szólt mindazokból, akik nem fajzottak el teljesen. Akik odafigyeltek még ott is, még akkor is a másikra. Ha megkérdezném maguktól, mit választanának, inkább süket legyen-e a szerelme, vagy néma – mit választanának? Tudom, rettenetes kérdés. Én egész biztos úgy döntenék, hogy inkább legyen süket. Fontosabb számomra ugyanis az, hogy én halljam őt, mint az, hogy ő halljon engem. Ha így áll ez halandó szeretteimmel, vajon mennyivel inkább így áll ez a Mennyei Atyával, akit, remélhetőleg, jobban szeretek minden halandónál. Isten süketté tette magát, ám nem némult el sem Auschwitzban, sem Ruandában, sem a Kolimán.

Ő munkált Lorenzoban, aki a leveseivel megmentette Primo Levi életét, ő munkált a Kaddis bevagonírozott Tanár urában, aki nem vette el a dupla fejadagot, és ő munkált Kolbe atyában is, aki egy kétgyerekes apa helyett lépett ki a sorból, amikor tizedeltek. Ha Isten elnémult volna Auschwitzban, nem hinnék. Így azonban azt mondom, amit Dávid: »Örökkévaló! Hozzád kiáltok, kősziklám! Ne tedd süketté magad számomra, de főleg ne némulj el, hisz olybá leszek akkor, mint a sírba süllyedők.«

Egy holokausztfilm, a Saul fia hozta el önnek a világhírt.

Pedig herótom van a holokausztfilmektől. De a Saul nagyon feszes és tiszta szöveg volt.”