A felmentett excsendőr: senkinek nincs oka örömre

„Örülni senkinek nincs oka. Először is: a felmentés nem tette meg nem történtté a népirtást. Sőt, azt sem jelenti, hogy a népirtást ne a magyar csendőrség és katonaság alakulatai hajtották volna végre, önállóan, közvetlen kényszer nélkül. Pedig népszerű narratíva az ellenkezője: a magyar közlegény nem tehet semmiről, kényszerre és parancsra cselekszik. Népszerű, csak nem igaz. Ahogy szinte bármely más hadsereg katonái, a magyarok is képesek voltak ilyen tettek végrehajtására. Ez szomorú történelmi tény, amely Képíró Sándor felmentésétől független.

Nem árt ezt kicsit tudatosítani. A huszadik század magyarországi diktatúráinak, azok kiszolgálóinak legelterjedtebb értékelése ugyanis, hogy tulajdonképp ártatlanok voltak, nem volt más választásuk. Pedig ez így általánosságban semmiképp sem igaz. Voltak korszakok nagy kényszerhelyzetekkel, és voltak, akiket ez súlyosabban érintett, ezt nem lehet kétségbe vonni. Azonban önszorgalomból civileket ölni például nem volt kötelező, sosem. Ugyanígy nem volt kötelező később állambiztonsági tisztnek menni, nem volt kötelező az 56-os forradalmi tömegbe lőni, és aztán még később még kevésbé volt kötelező jelenteni, besúgni, ügynöknek lenni és így tovább. Ebben a kérdésben (részben a közös érintettség, részben a közös ostobaság és a közös mítoszok miatt) az egész politikai elit zárt. (...)

Időnként ebbe az állóvízbe vág bele egy-egy követ valaki azzal, hogy előszed egy háborús bűnöst, leleplez egy ügynököt, vagy perbe fog egy sortűzért felelős parancsnokot. Az össztársadalmi reflex pedig az, hogy ezeket a hullámokat igyekszik mindenki minél hamarabb lecsendesíteni. Nem azért, mert a magyar nép szeretné a háborús bűnösöket. Hanem azért, mert ezeknek a korszakoknak a megpiszkálása azzal fenyeget, hogy összedönti mindazt, ami sokak számára az egyetlen pozitívum és legitimációs bázis: a múltról felépített alternatív, hamis valóság.”