Neves szaklapban jelent meg egy cikk, ami eddig elképzelhetetlen mélységben elemzi az avarok genetikáját, rokonsági és társadalmi viszonyait, akik makacsul ragaszkodtak hitükhöz, gyökereikhez.
Nyitókép: Arany fülbevaló egy férfi sírból Rákóczifalváról, Kr. u. 7. század (Damjanich János Múzeum, Szolnok)
A napokban jelent meg egy, az avar kori társadalom szerveződését tárgyaló cikk a HistoGenes projekt keretében a NATURE folyóiratban. A nemzetközi szerzők által írt tanulmányban a régészeti elemzés az ELTE régészei kezében volt, ami
jelentős magyar siker.
A magyar résztvevőkről: a tanulmány egyik első szerzője és vezető régésze Rácz Zsófia (ELTE), a projekt magyarországi vezetője Vida Tivadar régész (ELTE) volt. Az ELTE BTK Régészettudományi Intézetéből és a TTK Embertani Tanszékéről a régész és antropológus közreműködők Samu Levente, Szeniczey Tamás, Faragó Norbert, Gulyás Bence, Koncz István, Spekker Olga és Hajdu Tamás voltak. A minták előkészítését a HUN-REN BTK Archeogenomikai Intézet munkatársai végezték Szécsényi-Nagy Anna és Mende Balázs Gusztáv vezetésével.
A kutatások eredményeiről Rácz Zsófia és Vida Tivadar vezető régészeket kérdeztük.
*
Talán nem túlzás azt állítani, hogy forradalmi jelentőségű tanulmány született, többek között az Önök munkájának köszönhetően. Hogyan összegeznék röviden a kutatómunka legfontosabb eredményeit? Mitől számítanak ezek az eredmények különlegesnek?
RZs: A legfontosabb az a megközelítés, hogy teljes temetkezési közösségeket vizsgálunk. Lehetőleg teljes egészében feltárt
temetők minden sírjából, minden csontvázából veszünk mintát
– ha ezt a csontok állapota megengedi. A legnagyobb általunk vizsgált lelőhely, a rákóczifalvi temető esetén ez a sírok 90 százalékát jelentette.
E módszernek köszönhetően az eredetkérdésekről a társadalom- és közösségszerveződésre helyeződik a hangsúly, ebben keresünk mintázatokat.
Olyan mélységben tudtunk így biológiai és szociális kapcsolatokra, ezek összefüggéseire következtetni, ami néhány éve még elképzelhetetlen volt.
A mostani cikkben négy alföldi avar kori temető népességét hasonlítottuk össze, és meglepően egységes rokonsági szerveződést fedeztünk fel.
Az eredetről mégis, pár szóban: mond újat a genetika? Honnan jöttek az avarok?
RZs: Az avarok eredetével kapcsolatban néhány évvel ezelőtt már jelentek meg fontos tanulmányok, az egyik G. A. Gnecchi-Ruscone és munkatársai tollából, aki a mostani genetikai vizsgálatokat is vezette. Ám olyan nagy mintaszámmal, amellyel mi dolgozunk, e téren is lehet újdonságokra számítani.
A Duna-Tisza-közén, ahol a régészeti leletek alapján az Avar Kaganátus vezető nemzetségei telepedtek meg,
belső-ázsiai eredetű közösségek
éltek, akik a Türk Birodalom felemelkedésekor vándoroltak nyugatra. Az általunk vizsgált tiszántúli csoportok a kelet-európai, a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppékről érkezhettek. Összességében a kép jóval bonyolultabb: nagy számban élt helyi európai eredetű népesség is az Avar Kaganátusban, de mi most kifejezetten keletiekkel foglalkoztunk. A lényeg, hogy a keleti csoportok származása is összetett.
Ami számomra
a leginkább meglepő volt, hogy a genetikai különbségek ezekben a közösségekben az avar kor végéig megmaradtak.
Ez arra utal, hogy miután megtelepedtek, főként hasonló kultúrájú-származású csoportokkal házasodtak, viszonylag szűk földrajzi régióban.
Az az elképzelés, hogy férfi csoportok érkeztek keletről, akik azután helyi nőket vettek el, nem áll meg.
Fontos viszont, hogy mi most „csak” négy lelőhelyet vizsgáltunk, érhetnek még minket meglepetések.
Mit tudtunk meg az avar kori rokoni hálózatokról?
RZs: Röviden összefoglalva: a közösségek apaági leszármazási vonalakra épültek, vagyis a férfiak maradtak helyben, és a nők jöttek más közösségekből. Egy-egy családfában akár 6-7 generációnyi férfi utódot is meg tudtunk fogni.
Egyetlen olyan nőt találtunk, akinek a szülei és a gyermeke is ugyanabban a temetőben volt eltemetve!
Az egyes rokonsági egységek és közösségek közötti kapcsolatok viszont a nőkön keresztül szövődtek. Szeniczey Tamás antropológus kollégánk mutatta ki statisztikai módszerekkel, hogy milyen jelentős különbség van a férfiak és nők rokoni kapcsolati hálója között a településeken belül, illetve között.
Egy bizonyos „sógorházasság” intézményéről is szó esik. Miről van szó?
RZs: Gyakran tapasztaltuk, hogy egy férfinak vagy nőnek több partnertől született gyermeke. Ez jelenthet a férj vagy feleség halála miatti újraházasodást, illetve többnejűséget is. A nőknél azt vettük észre, hogy
több partner esetén a férfiak szinte mindig egymás közeli rokonai voltak.
Tehát, ha a nő megözvegyült, akkor őt az elhunyt férj apaági hozzátartozója – mai rokonsági kifejezésekkel élve testvére, féltestvére, unokaöccse vagy másik nőtől született fia – vette el.
Fontos, hogy ezt a végig látjuk, az avar korszak korai és késői szakaszában is, és három lelőhelyen is bizonyítani lehetett, nem egyszeri esetről van szó.
Nem találtak nyomot a vérfertőzésre, pedig – épp a többnejűség miatt – rendkívül kiterjedt a rokonság. Miért?
RZs: Számon kellett, hogy tartsák a leszármazást, méghozzá hosszan. Az az érdekes, hogy női ágon keresztül sem látunk belterjességet, tehát
az unokatestvérek közötti házasság egyáltalán nem volt megengedett.
Ezt azért emelem ki, mert számos kultúrában előfordul, hogy csak az egyik vagy másik ág számít (vér)rokonnak.
Egyetlen esetet találtak a genetikusok, ahol hatod-fokú rokonság volt a szülők között, ez pont az az eset volt, ahol a nő helyben maradt, és nem költözött el a szüleitől új közösségbe.
Mennyire volt fontos a biológiai rokonság a társadalmi viszonyok szempontjából?
RZs: Ezeknél a közösségeknél kifejezetten fontos volt. A háztartások, a munkaszervezés is főleg biológiai rokoni hálózatokra épülhetett. A régészeti leletek segítségével tudunk társadalmi jelentést adni a biológiai képhez: látjuk például, hogy
különösen fontos volt a közösségek alapítóinak és az ő férfi utódaiknak a szerepe.
A családok, közösségek vezetői ebből a körből kerülhettek ki, erre utalnak a veretes övvel, lóval, lószerszámmal eltemetett férfiak.
Hangsúlyozom: egyáltalán nem evidens, hogy ilyen mindent átható szerepe van a biológiai rokonságnak. Az általunk vizsgált legnagyobb közösségből 279 egyénből 202-őt lehetett családfákhoz kötni. Ismerünk olyan őskori, vagy akár kora népvándorlás kori temetkezési közösségeket, amelyekben arányaiban sokkal kevesebb a biológiai rokon, és a rokoni hálózatok nem követnek ilyen szigorú rendszert.
Az általunk megfigyelt struktúrán az avar kor végén vélek repedést felfedezni. Például az egyetlen veretes öves férfi, aki nem a biológiai rokoni körből került ki Rákóczifalván, a 8. század második felében élhetett.
Találtak példát közösségcserére is. Ennek mi a jelentősége?
RZs: A rákóczifalvi temetőt a 6. század végén nyitották. A 7. század második felében azonban, nagyjából három generáció után a lakosok nagy része elköltözött, és férfitestvérek vezetésével új lakók költöztek ide. Megfigyeltünk valamit egy mikrotörténet formájában, genetikai bizonyítékokkal, amit régészeti alapon már régóta látunk az egész Kárpát-medencében: arról van szó, hogy
nem lehetett teljesen konfliktusmentes az az átmenet,
ahogy a sztyeppei alapokra épülő Avar Birodalom átalakult letelepedett paraszti közösségek hálózatává. Ez hatalmi harcokkal, akár közösségek áttelepülésével-áttelepítésével járhatott. Ezen kívül jelentős népességnövekedést is tapasztalunk, ami helyi átrendeződéseket eredményezhetett.
Nagyon fontos viszont, hogy sem a genetikai, sem a régészeti, sem az izotópos vizsgálatok nem utaltak arra, hogy az újonnan jövők a Kárpát-medencén kívülről érkeztek volna! Genetikai hátterüket tekintve nagyon hasonlóak voltak a kora avar lakosokhoz, és stroncium izotópos adataik is lokális átrendeződést valószínűsítenek. Ez utóbbi kérdéssel Faragó Norbert kollégánk foglalkozott a tanulmányban.
Milyen életmódot folytattak az avarok a Kárpát-medencében a kutatások alapján? Vagy máshonnan közelítve: mit őriztek meg a sztyeppei világból az évszázadok múlásával?
V.T.: Az eurázsiai sztyeppéről érkező avarok a Kárpát-medencében a csapadékos klíma miatt felhagytak a nomadizáló életformával és letelepedésre kényszerültek. Kezdetben, fél évszázadig, gazdaságuk alapját a béke fejében Bizánctól kapott aranyadó és a hadjáratokon szerzett zsákmány jelentette, de ezek megszűnése után már csak a helyi erőforrásokra támaszkodhattak.
A 7. század második felétől sűrű településhálózat, kiterjedt falurendszer alakult ki és az állattenyésztés mellett megnőtt a mezőgazdasági termelés jelentősége. A rákóczifalvi lelőhelyen is nyomon tudjuk követni a változásokat: a táplálkozási szokások átalakulását jelzi, hogy csökken a köles és nő a húsfogyasztás, valamint a technológiai és formai szempontból megváltozott edénykészletek is változást jeleznek.
Vagyis,
az avarok életmódja és anyagi kultúrája a 7. század második felétől jelentősen átalakult, de keleti sztyeppei jellegű társadalmi szervezetük alapvetően nem változott.
A frank források még a 8. század végén is türk eredetű nevet viselő méltóságaikat említik, ami a hatalmi szervezet belső-ázsiai jellegére utal.
Kilenc generáció után változatlanok a sztyeppei rítusok – például a lóval temetkezés – és a hitvilág – például az amulettek – elemei is.
Az avar társadalom nem tudott, nem akart felzárkózni az európai keresztény birodalmakhoz.
RZs: Erre rímel, hogy a fentiekben vázolt társadalmi szerveződéshez az életmódbeli és kulturális változások ellenére ennyire ragaszkodtak. Elképzelhető, hogy mindez hozzájárulhatott ahhoz is, hogy a Nagy Károlyi hadjáratokkal szemben nem voltak kellően ellenállók.
Milyen későbbi eredményeknek „ágyazott meg” ez a tanulmány?
V.T: A friss genetikai adatok lehetőséget adnak a Kárpát-medencén belüli és kívüli tágabb rokonsági hálózatok feltárására, az avarok eredetének és a helyi népességgel történő keveredésének, a belső migrációnak a behatóbb vizsgálatára.
Megalapozottabban kutathatjuk az avarok továbbélésének kérdését is a magyar honfoglalás előtti időszakban.
A járványtörténet szempontjából pedig jelentős, hogy egyes betegségek terjedésének – pestis, HPV – genetikai módszerrel történő meghatározása segíti a korabeli népesség egészségi állapotának jobb megismerését.
Egy ilyen rövid, genetikai fókuszú tanulmányban azonban nincs elég hely minden felmerülő probléma részletes tárgyalására, ezért az olyan régészeti elemzések – mint pl. státusz/a társadalmi pozíció öröklődésének, a család szerepének kérdése – az új biológiai adatok birtokában igazán csak most kezdődnek.
*
További érdekes képek:
A székelyek török nyelvet beszéltek, stratégiai okok és a hun-hagyomány miatt csatlakozhattak a honfoglalókhoz – mondja Aydemir Hakan tudományosan megalapozott, forradalmi tanulmányában.
Új módszertan és az elhanyagolt kínai források vezették Aydemir Hakan török kutatót a tudományos elmélethez: talán mégis Anonymusnak volt igaza. Még a székelyek vándorlása is követhetőnek tűnik!
A honfoglalás már nem egy „Besenyő vereség okozta katasztrófatörténet”, hanem egy hosszú, tudatos betelepülési folyamat, amelynek kezdete a 9. század közepére és végére tehető – árulta el Szabados György.
A székelység származása nyolcszáz éve izgatja a magyar történészeket. Most Keszi Tamás régész új, kreatív és tudományosan is meggyőző hipotézissel állt elő. Valóban a székelyek volnának a mi kozákjaink?
Egy igazán különleges Árpád kori ékszerre bukkantak a mezőkeresztesi csata helyszínén.
Egy budapesti árverésen licitálhatnak a gyűjtők a híres költő aláírt kéziratára.
„Nem értek egyet a kormány politikájával” – mondta a merénylő.
A tárcavezető szerint a miniszterelnök állapota „nagyon komplikált”.
