Majdnem otthagytuk a fogunkat, aztán csak kiderült: igazunk van

Június végén jelentkeztem e hasábokon az év számomra legfontosabb publicisztikájával a nagy visegrádi meccsről. Nyár eleje volt, s az úgynevezett nagy tavaszi ukrán ellentámadás akkor kezdett el halovány életjeleket mutatni. Egyszerű, de súlyos dolgot próbáltam elmondani: azt, hogy eljött a döntő pillanat. Hogy eddig lehetett a Magyarország és Lengyelország között feszülő Ukrajna-politikai ellentétet politikai kozmetikázgatással szőnyeg alá söpörni, s ezt most bizony le kell majd játszani. Vagy sikerrel jár az ukrán ellentámadás, Ukrajna visszaszerzi a kontrollt megszállt területei fölött, mi pedig elismerjük tévedésünket – vagy az lesz, amire a magyarok számítottak mindig is: Ukrajna nem lesz képes katonai úton visszaszerezni, amit elveszített, és a katonai helyett megegyezéses megoldást pártoló magyar gondolkodás bizonyul helyesnek.

Akkor még nem sejtettem, hogy a 2023-as év Magyarország számára összehasonlíthatatlanul eltérő két fele között is

Az ugyanis csúfosan, megkérdőjelezhetetlenül elbukott, és kiderült: nem mi olvastuk teljesen félre a világot. Valamikor ekkor kezdett fékezésbe a nyugati világ másfél éven át velünk szemberobogó páncélvonata.

Merthogy nem indult jól ez az év, egyáltalán nem. Csehország vezetéséből januárban kiakolbólították a választók Miloš Zeman elnököt, az utolsó magyarbarát elemet, és egy háborús héja NATO-tábornokot ültettek a helyébe. (Ez tényleg rontotta a magyar pozíciót – ellentétben a brazil elnökválasztással, ahol csak a belpesti lázálmok szerint kapott ki Orbán.)

Donald Trumpot bíróság elé citálták, a Tajvan ügyében az atlanti ortodoxiából kibeszélő Emmanuel Macron elnököt keményen berámázták. Közben kemény csattanásra rendezkedett be a Nemnyugat, Putyin a Győzelem napján az égvilágon semmi békepártit nem mondott, Szaúd-Arábia látványosan szakított az USA-val.

Aztán átesett nem mindennapi stressztesztjén a magyar sorsot meghatározó három fővárosból – ahogy a miniszterelnök mondja: Berlin-Moszkva-Sztambul – kettő. Recep Tayyip Erdoğan török elnököt a nem kis részben a saját 2016 óta tartó gazdaságpolitikai hibáiból következő inflációnak, Vlagyimir Putyin orosz elnököt meg a saját hadvezérének sikerült majdnem megdöntenie. S nem dőlt meg egyik sem; a török infláció még él, de Prigozsin halott.

Augusztus elejére beütött a kénköves ménkő. Kezdett nagyon látványossá válni, hogy nyolcadik hónapja nem röpködnek az uniós pénzek ügyében áttörésnek látszó csészealjak, a német politika és média, valamint az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége koordinált akciót indított, hogy hazánkba ne érkezzen több német és amerikai befektetés, az USA mindenféle alap nélkül, nyilván a svéd NATO-csatlakozástól és Ukrajna kisebbségnyomasztási igényeitől nem függetlenül ESTA-szankciót vezetett be, Románia demarsban igyekezett befogni Orbán Viktor pörös száját, Oroszország megengedett magának egy 56-os forradalmárokat fasisztázó új történelemkönyvet. Semelyik, de semelyik relációban nem alakultak jól a dolgok. Nagyon nem.

Kénytelen vagyok az ukrán ellentámadás csörgő-csattogó kudarcához kötni, amely nettó háromszáz négyzetkilométernyi orosz területi nyereséggel zárult, ezáltal úgy rácáfolt a háborúban követendő egyetlen helyes úttal kapcsolatos összes nyugati agymenésre, hogy azt már nem igazán lehetett magyarázni.

Nem fordult minden jóra, sőt –

Szeptemberben az amerikai kongresszus republikánusai a front befagyását látva megálljt parancsoltak Ukrajna finanszírozásának, így az amerikai politika lassan visszadugta a hangárba a nehézbombázókat, s elővette helyettük a hangtompítós diplomáciai Glockot. Elkezdtek záporozni a hírek az ukrajnai korrupcióról, leváltották miatta a védelmi minisztert és a területi hadurakat. Robert Fico visszatért a szlovákiai választáson. Az októberi Hamász-támadás pedig szembesítette a nyugat-európai választókat saját démonjaikkal, s azóta a bevándorlásügyi hangulatváltást szinte harapni lehet. A Berlaymont folyosóin még nem – de az európai utcákon nagyonis. 

Magyarország katonákat küldött a franciák oldalán stabilitást és békét tartani Csádban, Olaf Scholz, Emmanuel Macron és Charles Michel is egyeztetésre hívták Orbán Viktort Európa jövőjéről.

az ukrán kormánypárt frakcióvezetője pedig bevallotta: lényegében egyedül a katonai semlegességet kérte Putyin Isztambulban a békéért, s ők erre Boris Johnson parancsára maguk mondtak nemet. Geert Wilders közben a semmiből választást nyert Hollandiában. Magyar szemszögből csupa-csupa jó hír: a magyar álláspont támogatókat és alátámasztást nyert, a velünk szembeni pedig nagyot veszített lendületéből.

A december pedig megkoronázta az évet: a miniszterelnök lényegében semmit fel nem adva méretes zsákjában hazahozott Brüsszelből 10,2 milliárd eurót Magyarországnak, Ukrajna hanyatt-homlok rohant orvosolni a magyar kisebbség jogfosztását, és elektromos autógyárat hozott Szegedre a Tesla-verő kínai BYD. A rondán induló évet minden szempontból szépen zártuk. A 21. századi Magyarország legnehezebb másfél éve után 2023, a kis pajkos, csak visszaadta a reményt.

2024 nem lesz sétagalopp – nem szabad lebecsülni a lengyel kormányváltás Magyarországra és Európára nézve egyaránt súlyos következményeit, s azok, akik Ukrajnában és azon kívül másfél éven keresztül hittek egy háborús lázálomban, nem fogják olcsón adni az igazukat. De végre jól zárunk egy évet a külpolitikában, vagy legalábbis messze jobban, mint ahogy kezdtük

 Álom az élet, kár lett volna disszidálni. Önök se menjenek sehova – a 2024-es külpolitikai hullámvasút is a Mandiner hasábjain lesz a legizgalmasabb!  

Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán