Ilyen a blues, a country, a jó sztékek és whiskey-k hazája, a Mississippi lassú életérzésű völgyvidéke – nagy utazás mély-Amerikába

Nashville, Memphis, New Orleans – country, blues és jazz, három stílus, három zeneváros az amerikai Délen. Ezen a tájon született meg a modern könnyűzene. És ha már zene, miért ne igyunk rá bourbon whiskey-t, amit Kentuckyban készítenek a legjobban? Errefelé kerekedett fel kis társaságunk, hogy belekóstoljunk az Egyesült Államok izgalmas, bár európaiak által kevésbé látogatott vidékeibe.

Általában ugyanis New York, Florida és Kalifornia érdekli a külföldi utazókat – tehát a keleti és a nyugati part. Sőt, nemcsak az európaiak vannak ezzel így, hanem sok amerikai is – ezért hívják az ország közepét flyover countrynak, „átrepülős vidéknek”. Nos, mi most nem repültünk át rajta, hanem oda repültünk augusztusban: gépünk Nashville-ben, a country fővárosában szállt le.

Ha útikönyvekből szeretnénk tájékozódni, furcsa lehetőségeink vannak. Egész Amerikáról, számos tájáról és persze minden tagállamáról meg nagyobb városáról van külön útikönyv. De olyan, amely az egész történelmi Delet átfogná, nincs, legalábbis nem találtam, pedig tűvé tettem érte mindent – holott talán ez az USA legkarakteresebb nagy régiója. Segítségünkre volt azonban egy 2001-es útikönyv, amely a Louisiana & the Deep South címet viseli, s Louisiana mellett Mississippit, Alabamát és Tennesseet tárgyalja.

Jó tudnunk, hogy egykor itt kezdődött az amerikai Nyugat. Az eredeti tizenhárom gyarmat az Atlanti-óceán partján terült el, és nagyjából az Appalache-hegységig húzódott, ez volt az első nagy meghódítandó természeti akadály nyugat felé. Azaz erre volt kezdetben a határvidék, utána egyre nyugatabbra tolódott, először a Mississippin túlra, aztán még tovább, a Sziklás-hegység felé.

Country Tennesseeben

Nashville Tennessee fővárosa, egyben a „Nash­ville sound” szülőhelye. Music City, ahogy az amerikaiak becézik – ők minden városnak adnak becenevet. Szállásunk a Cumberland folyóra néz, előttünk a parton mosómedvék játszanak. A túloldalon a Tennessee Titansnek otthont adó stadion terpeszkedik. Szinte minden, ami érdekes, a folyóra merőleges Broadway alsó szakaszán és néhány környező utcában található, köztük a Johnny Cash Museum és a Country Music Hall of Fame. Itt van a Ryman Auditorium, mely a country szentélye és koncertterem, egyidőben innen sugározták a Grand Ole Opry rádióműsor adásait, melybe minden zenész be akart kerülni. 

A Grand Ole Opry aztán „Oprylandbe”, a város északi részére költözött, külön koncerthelyszínnel. Azt a negyedet Music Valley-nek is hívják. Minden múzeumba 28 dollár a belépő, de nem sajnáljuk, lenyűgözők.

A Country Music Hall of Fame nemcsak hírességgyűjtemény, hanem elmeséli a country történetét is a gyökerektől egészen máig. A fehér telepesek népzenéi úgy működtek, mint a mienk: ünnepi alkalmakkor és a maguk szórakoztatására játszották a vidéki bandák, amelyek tagjai nem ebből éltek, hanem kézművesek, földművesek voltak. Akárcsak itthon Bartók és Kodály, az amerikai néprajzosok is gyűjtötték a maguk népzenéit: Francis James Child angol és skót balladákat, John Lomax cowboydalokat, Cecil Sharp pedig az Appalache déli vidékeinek hillbillyzenéjét.

A vasút, a vándorelőadások és a vándorzenészek jelentősen elősegítették a tájak zenéjének keveredését, ami aztán a technikai fejlődés és a terjeszkedő show-biznisz hatására a negyvenes évekre kitermelte a countryzenét.

A Broadway úgy néz ki, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és ahogy a filmeken mutatnak a klasszikus amerikai városi látképek: angolszász téglaépületek, neonfények mindenhol. Kár, hogy lényegében ez az egyetlen utca őrizte meg eredeti képét, az egész belváros egy nyolcvanas évekbeli irodapark benyomását kelti.

Ottjártunkkor minden klub nyitott ablakkal üzemel, mindenhol játszik valaki, alig győzzük megkülönböztetni, melyik muzsika honnan szól, pedig még kora délután van. Beülünk egy klubba a Broadwayen, s a konvencionális sörök helyett helyi, tennesseei lagert rendelünk, közben hallgatjuk a fiatal zenekart. Igaz, a Broadway countrykínálata ma már a turistáknak szól, kereskedelmi célból nekik konzerválva a negyvenes-ötvenes-hatvanas éveket.

Aligha kerül ki innen új, korszakos country­-sztár. De azért élvezzük a hangulatot. Az egyik klub Jason Aldean nevét viseli. Az előadó nyáron került a közéleti viták kereszttüzébe Try That in a Small Town (próbáld meg egy kisvárosban) című dalával, amely arról szól, hogy egy kisvárosban nem lehet csak úgy randalírozni, mert az utca végéig sem jutsz el – a klip ezt a BLM-tüntetések erőszakos jeleneteivel illusztrálta, s ez elég volt, hogy Aldeant rasszizmussal vádolják meg.

Whiskey Kentuckyban

S ha már jó a zene, kell jó whiskey is, az pedig Kentuckyban van, így másnap északnak vesszük az irányt. A Magyarországgal azonos méretű, de feleakkora lakosságú Kentucky, akárcsak a többi meglátogatott tagállam, a legszegényebbek közé tartozik, a 44. a jövedelmi listán. Gyönyörű, dimbes­-dombos vidék, első ránézésre Magyarország angolos kivitelben, deszkakerítésekkel, szépen nyírt gyeppel, tavakkal. Azonban közelebbről szemügyre véve észrevehetjük, hogy más a növényzet. Az országúton állandóan kamionokat kerülgetünk, itt a legmagasabb a csőrösök aránya egész Amerikában.

Meglátogatjuk Wendell Berry agrárius (itthon népinek mondanánk) író farmját. A 89 éves Berry lóval szánt, igyekszik a hagyományos módszereket alkalmazni a gazdálkodásban, s oktatási központja segítségével tanítja is őket. Odamegyünk a látogatási órákban, ám senkit nem találunk, a farmon még térerő sincs. Tanácstalanságunk közepette befut egy pickup, kiszáll belőle egy úr, hát megkérdezzük, mit tegyünk. Nem tud vezetett túráról, de elmondja, hogy ő itt az erdész, és a következő három órában spontán előadást tart nekünk gazdálkodásról, erdőről, botanikáról.

Külön felhívja a figyelmünket arra, hogy ne higgyünk az angusmarhalobbinak, mert egy jó séf bármelyik marha húsából csinál olyan jó sztéket, mint az anguséból. Az anguslobbi sok marhatenyésztőnek okoz gondot, s egyébként is egykori dohánykereskedőkből áll. Az erdész maga is termesztett dohányt, de mint mondja, a kentuckyi dohánytermesztést túlszabályozással és túladóztatással tönkretették.

Az állam legnépesebb városában, Louisville-ben, a Kentucky Derby lóverseny és sok whiskey-lepárló városában szállunk meg, de az utcákon senki nincs. Unalmas helynek tűnik ez, így megnézzük az Ohio folyót, aztán elmegyünk aludni. Másnap a hetven kentuckyi bourbonlepárló némelyikét látogatjuk meg; itt annyira középpontban áll a gabonapárlat, hogy a társaságok létrehozták a Bourbon Trail nevű whiskey-utat. Felkeressük a Jim Beamet, majd a whiskey fővárosában, Bardstownban a legnagyobb családi lepárlót, a Heaven Hillt, utána benézünk a Maker’s Markhoz. A bourbonnek legalább 51 százalékban kukoricából kell készülnie, az alkoholtartalma lepárláskor 80 százalék kell legyen, új, égetett tölgyhordóban kell érlelni, és nem adható hozzá semmilyen ízesítő. A kentuckyi lepárlók, mint a Jim Beam és a Maker’s Mark, a hatvanas-hetvenes években váltak világmárkává.

Andrew Jackson az Egyesült Államok hetedik elnökeként szolgált 1829 és 1837 között, ő volt az első „nyugati” elnök, aki nem a tizenhárom gyarmat területéről származott. Katonaember volt, több háborúban részt vett, 1815-ben megnyerte a britek ellen a New Orleans-i csatát. Sikerült megszüntetnie az USA második központi bankját, amelyről úgy gondolta, hogy nem az embereket, hanem a pénzarisztokráciát szolgálja. Aláírta az indiánok áttelepítéséről szóló határozatot a Mississippi nyugati partjára. Őt tartják az első populista elnöknek, aki szemben állt a régi gyarmati elittel, habár életmódja ugyanúgy egy déli ültetvényes figuráját rajzolja ki. Sejthetjük, hogy ma „ellentmondásosnak” titulálják, de Nashville-től keletre álló háza és annak parkja múzeum. Az amerikaiak jó szokása, hogy lehetőleg minden egykori elnökük birtokát érdekes múzeumnak rendezik be. 

Az indiánok nyugatra terelése végül a „könnyek útján” ment végbe, a távolságot ma a Natchez Trace nevű erdei ösvényen és a Natchez Trace Parkway nevű országúton is megtehetjük Nashville és Natchez között.

A whiskey-kkel azonban még nem végeztünk: Tennessee büszkesége, a Jack Daniel’s felé vesszük az irányt. Közben egy országút menti olcsó dinerben, kamionsofőrök reggeliző- és ebédlőhelyén eszünk egy nagyon jót – jobbat, mint a drágább városi turistahelyeken. A Jack Daniel’s – akárcsak számos más lepárló – egy „dry countryban” fekszik, olyan megyében, ahol nem szűnt meg az alkoholtilalom 1933-ban, azaz a mai napig tilos alkoholt árulni. Fogyasztani persze szabad, de máshol kell beszerezni italunkat. Innen dél­nyugatnak vesszük az irányt, Memphis felé.

A blues országa a Mississippi mentén

Memphis képlete hasonlatos Nashville-éhez: a feketék egykori főutcája, a valaha üzletekkel, klubokkal teli Beale Street a második világháború után – paradox módon a szegregáció megszűnése miatt – tönkrement. A belvárost beszántották, egy városvédő egylet érte el, hogy ezt az egy utcát megőrizzék.

A városközpont viszonylag jellegtelen, ez az utca viszont tele van zenével és turistával. Meglátogatjuk a legendás – legutóbb az Elvis filmben felbukkanó – Sun Studiót, illetve a motelt, ahol 1968-ban lelőtték Martin Luther Kinget. Lesétálunk a Mississippi-partra, elmerengünk a jellegzetes Hernando de Soto hidat nézve. De Soto az első spanyol konkvisztádor volt, aki 1541-ben elért a Mississip­piig – a folyó neve csikaszó indián nyelven annyit tesz: minden vizek atyja. Memphis neve pedig az amerikaiak ókorhoz való vonzódását mutatja, az egykori gyapotkereskedő városban még egy üvegpiramis is van, amely szabadidőközpontként működik. Gracelandet, Elvis házát azonban csak a kerítés mellől nézzük meg, a belépő ugyanis horribilis összegbe, 115 dollárba kerül.

Memphistől délre legendás régió terül el. Úgy mondják, a városi Peabody hotel ajtajában kezdődik, és 320 kilométer­rel lejjebb, Vicksburgnél ér véget a Mississippi Delta, a jellegzetes gyapotvidék, egyben a blues szülőhelye. (A régió nem azonos a nagy folyó torkolatvidékével, azt Mississippi River Deltának nevezik az amerikaiak, és délebbre van.) 

A világ egyik legkiválóbb termőtalaja itt, a hatalmas sík vidék és a folyó áradásai tették lehetővé a pamutalap termesztését errefelé – és nehogy azt higgyük, hogy gyapotot csak a rabszolgatartó ültetvényesek termesztettek, a földek ma is ugyanúgy teremnek. Szeptember elején még meleg van, ahogy Memphistől délre indulunk a 61-es országúton: a gyapot már kipattant, de még nem takarították be, annak ugyanis október az ideje.

A blues első hírességei mind e vidékről származtak, ki is építették itt a Blues Trailt, a blues útját. Mi csak két helyen állunk meg: Clarksdale városkában, ahol két főút kereszteződésénél áll a híres gitáremlékmű, a The Crossroads. Megtekintenénk a bluesmúzeumot is, amely az egykori állomásépületben van berendezve, de vasárnap zárva tart. Pedig megnéznénk Muddy Waters viskóját, amit itt állítottak ki. Clarksdale-ben lakott Ike Turner is, és itt, az állomáson hallott egy dalt W. C. Handy, melynek feldolgozásával állítólag „megalapította” a bluest – ami nyilván nincs így, hiszen az eredeti blues a Mississippi Deltában élő feketék népzenéje.

Tovább délre véve az irányt kiszállunk a lapos semmi közepén lévő Dockery ültetvénynél, itt lakott meggyilkolásáig Charley Patton, az első lokális bluessztár, „a delta blues atyja”. Izgalmas belegondolnunk a történelem egyik abszurdumába: ha nincs rabszolgaság Amerikában, akkor nem alakul ki a környék gyapotültetvényein a feketék blueszenéje, tehát nem születik meg a modern könnyűzene. Továbbmegyünk, és Vicksburg magaslatán megiszunk egy rossz kávét. Vicksburgnél 1863-ban fontos csata zajlott a polgárháborúban, Ulysses Grant csapatai bevették az erősséget. Innen a táj egyre bujább, mocsarasabb, mind több a déli tölgy és a spanyolmoha, feltűnnek a mocsári ciprusok.

Az este Natchezben ér minket. A 14 ezres kisváros egy apró ékszerdoboz, a hárommilliós Mississippi tagállam egykori fővárosa. Akkor Mississippi nem a legszegényebb, hanem a leggazdagabb tagállam volt, a polgárháborúval fordult meg a világ. Talán ez a legszebb település, amit megnézünk utunk során: takaros kertváros sok egykori ültetvényespalotával. Ma ezeket idős asszonyokból álló városi klubok tartják fenn, kultuszt ápolva körülöttük. A legnagyobbat, az 1857-ben egy ír gyapotkereskedő és ültetvényes megrendelésére felépített Stanton Hallt fel is keressük. A Mississippi mentén fekvő, magas parti park gyönyörű, az épület lenyűgöző, ahogy egykori urának életmódja is.

Végül New Orleans, a „Big Easy”, a könnyed város felé indulunk. Már Louisianában megállunk a Mississippi menti cukornádültetvények egyikénél, a hotelként és múzeumként működő Nottoway Resort fehér kastélyánál, a Dél legnagyobb ültetvényespalotájánál. Louisiana először francia, aztán spanyol, majd újra francia gyarmat volt, míg végül Napó­leon eladta az amerikaiaknak. Az állam kultúrája így erősen latinos karakterű.

A főváros, Baton Rouge és New Orleans közt fekvő cukornádültetvények a kreol elit kezében voltak, errefelé a fehér angolszász ültetvényes szenzációszámba ment; sőt sok szabad feketének is volt ültetvénye, rabszolgája. A Mississippi-parton fekvő nagy házak mögött sokfelé megvannak még a rabszolgabarakkok, mögöttük nyúlnak el a cukornádültetvények, utánuk pedig szinte magyarországnyi méretű mocsárvilág terül el. Az ültetvényesbeosztás nagyjából megegyezik az 1850-essel, csak ma már alkalmazottak és idénymunkások dolgoznak a betakarításon.

Kis híján itt is ledózerolták a francia negyedet – melynek nevével ellentétben spanyol az építészete, kovácsoltvas oszlopok és korlátok jellemzik –, de végül megmaradt, és a Katrina hurrikán is megkímélte. Itt is összefutunk Andrew Jacksonnal, hiszen róla nevezték el a főteret, a Mississippin pedig utasait várja a Natchez gőzös. A katolikus székesegyházban ki van téve az összes történelmi zászló, többek közt a Konföderációé is. Mint a templomszolga elmondja, az önkormányzat megpróbálta levetetni, de a püspök visszatetette. Amúgy igazán örül, hogy magyarokkal találkozik, és gratulál a politikánkhoz – ő például Donald Trumpra szavazott, és tetszik neki a magyarok bevándorlásellenes, kereszténypárti politikája. 

A nyüzsgő Canal Street másik oldalán van a Garden District, az angolszászok gyönyörű kertvárosa. Nem mondhatni, hogy a két negyed kedvelte egymást, de ez már történelem. Utunkat mocsártúrával zárjuk, mely közben kiderül, hogy az aligátorokat pillecukorral csalogatják a látogatók csónakjaihoz. Utolsó reggel a Louis Armstrong reptéren szállunk fel a levegőbe. A gépen hazafelé megnézem az Elvist.

Tíz nap az amerikai Délen: hedonizmus és aszkéta baptisták, zene és sör, whiskey és rekkenő hőség, alföld és buja növényzet, ültetvényesvillák, rabszolgák és a zenéjük. Összetett, ellentmondásos, izgalmas világ, mely nélkül valószínűleg sokan karácsonykor sem azt hallgatnák, amit szoktak.

***

Nyitóképen: Tölgyfasor egy louisianai birtokon. Fotó: Shutterstock