Aggodalmak Lengyelország lelkéért

„A múlt héten életemben először jártam Lengyelországban. Már régóta vágytam arra, hogy Lengyelországba látogassak. A nagyapám lengyel volt. Ötévesen, menekültként érkezett az Egyesült Királyságba a második világháború idején, gyorsan ösztöndíjat nyert a Dulwich College-ban, majd mérnöknek tanult, és sikeres, bár bizonytalan karriert futott be ingatlanfejlesztőként. Mindig is az örökségem lengyel negyedét tartottam a legjobbnak. Néha azzal a gondolattal szórakoztatom magam, hogy a 3000 szárnyas huszár között, akik a 18 000 fős lovassági rohamot vezették, amely 1683-ban Bécsnél szétverte az anatóliai hitetleneket, és mindannyian parancsnokuk és királyuk, Jan Sobieski  – »Európa Megmentője«, ahogy a pápa nevezte – harsogó harci kiáltásait követték, ott volt az egyik ősöm. Talán nem, de remélem.

Varsóba a Duda elnök által évente megrendezett 590. Kongresszus szervezőinek meghívására érkeztem, hogy részt vegyek egy panelbeszélgetésen és felszólaljak »A szakrális szerep Lengyelország és Európa jövőjében« címmel, amely témáról ismételten az ukrajnai konfliktus megvitatása felé tereltek. Az esemény több szempontból is furcsa volt. Katonák járkáltak körbe-körbe, és fiatalokkal beszélgettek az ezredeikben folyó életről; lengyel vállalkozók mutatták be vállalkozásaik legújabb eredményeit mutatós standokon; a résztvevőknek arab versenylovakat mutattak be; és mindenkit korlátlan mennyiségű kávéval és lengyel sajttortával láttak el – mindezt egy élő, fekete nyakkendőbe öltözött jazz-zenekar hangzásvilágának kíséretében. Kétségem sincs afelől, hogy ez a kétnapos rangos esemény sokkal több volt, mint amit én láttam, mivel csak egyetlen délután voltam ott.”

Nyitókép: Beata Zawrzel / NurPhoto / AFP