Jan-Werner Müller: A kereszténydemokrácia történelmileg valóban illiberális

2020. január 23. 21:00

A kereszténydemokrácia mint politikai gondolat mély hagyomány az európai politikatörténetben, amelynek jelentőségét sokszor alábecsülik. De milyen kapcsolat van a kereszténydemokrácia és az illiberalizmus között? Erről tartott előadást a CEU-n Jan-Werner Müller, a Princeton egyetem politológus professzora.

2020. január 23. 21:00
null
Maráczi Tamás
Maráczi Tamás

Azt kell mondanom, hogy a kereszténydemokrácia történelmileg valóban illiberális” – kezdte váratlan alapvetésével a német-amerikai politológus a CEU telt házas előadótermében a részben magyar, részben külföldi érdeklődőkből álló közönség előtt. Jan-Werner Müller szerint ugyanis

a kereszténydemokrata politikák sokszor illiberális, vagyis nem-liberális politikák voltak,

egy másik politikai szemlélet alapján vitt gyakorlatot vittek e gondolat képviselői.

Ma is abban a házban élünk, amelyet a kereszténydemokrácia épített körénk”, hiszen a II. világháború utáni Európában ez volt a legerősebb erő, ők alkották meg a világégés utáni új Európa alapjait, a tradicionális értékekre építve. Ők hozták létre az „illiberális” jóléti államokat, amely többnyire a katolikus keresztényszociális doktrínákból nőttek ki – hívta fel a figyelmet az előadó.

 

A német politológus a kereszténydemokrácia gyökereiről, kialakulásáról kifejtette: 

a liberalizmustól eltérően a kereszténydemokráciának nem voltak könnyen megfogható alapértékei,

emblematikus alapítói. Első hívei azok az emberek voltak, akik egyetértettek Tocqueville tételével, miszerint a demokrácia mint felépítmény maradandó alkotás, de vélhetően nem működik a keresztényég nélkül. Ugyanakkor – folytatta Müller – a vallásos politikai szereplők hajlama mindig egy vallásos állam létrehozása, így igazából soha nem fogadták el a modern, pluralista demokráciát. Amikor azonban köreikben a keresztény ideák másodlagosakká váltak, kialakulhatott a mérsékelt irányzat, a szekularizáció.

Müller szerint van egy elmélet, amely alapján a kereszténydemokrata pártokra a 20. században leginkább azért volt szükség, mert az európai társadalmakban kevés keresztény volt. „A demokrácia mindig egy kihívást jelent, hiszen egy kollektív autonómia, maga az intézményesített bizonytalanság, hiszen nem láthatjuk előre a választások kimenetelét” – magyarázta a professzor, hozzátéve, hogy a bizonytalanságot nehéz elviselni, ezért mindig van egy igény ennek megszüntetésére. Ez azonban más rendszereket hoz létre, amelyek szükségszerűen a demokráciát is felszámolják (lásd: a Franco- vagy a Salazar-rezsimet).

Jan-Werner Müller a kereszténydemokrácia és a populizmus összefüggéseiről, pontosabban a két ideológia közötti különbségekről is szót ejtett – nem véletlenül, az előadó ennek kutatója, e témában 2016-ban jelent meg könyve Mi a populizmus? címmel. Müller emlékeztetett, hogy a gyökereknél van kapcsolat a két gondolatiság között, hiszen

a populizmus első csíráit éppen a keresztényszociális mozgalmak hintették el

– a kapitalizmus kitermelt egy szegény réteget, ők pedig úgy gondolták, hogy velük kell lenniük. Később, a '20-as, '30-as években pedig tragikus szövetséget kötöttek az erősödő fasisztákkal, mert úgy látták, hogy az oktatás és a család intézményének védelmét ez az összefogás tudja garantálni.

A két eszmerendszer között azonban lényegi különbségek vannak az előadó szerint. Egyrészt a populizmus azt állítja magáról, hogy a „valódi nép képviseletét” látja el, homogén entitásnak kezelik a népet, míg a kereszténydemokraták értik a népet, tudják, hogy az nem homogén csoport. Másrészt ugyanakkor a populisták a nemzeti szuverenitást alapértéknek tekintik, a centralizált hatalomgyakorlásban hisznek,

a korai kereszténydemokraták azonban a föderalizmus hívei voltak, nem a modern nemzetállamoké.

Nem véletlen, hogy ők indították el az európai integrációt egy antinacionalista álláspontból. A populisták nem a kereszténységet (Christianity), hanem a keresztény kultúrát (Christendom) féltik, a valahová tartozás érzését hangoztatják, míg a kereszténydemokraták mindkét fogalmat fontosnak érzik. Müller aztán kifejtette abbéli nézeteit: a nép hajlandó engedni a demokráciából, a szabadságból, ha a kormányuk nemzeti törvényeket, családtámogatást, rendet, tradicionális értékeket biztosít – és ezzel szerinte megismételhetik a '20-as, '30-as években elkövetett hibát.

A német-amerikai politológus szerint a populista vezetőnek olyan nyelvet kell beszélnie, amelyet a követői értenek, és ez érthető, mert rezonálnia kell üzenetének, érvekkel kell védenie álláspontját a liberalizmus ellen – ahogy egy kereszténydemokratának is. „2010-ben a magyar miniszterelnök azonban nem kereszténydemokrata platformon indult, és nem egy keresztény alkotmány és egy illiberális állam létrehozásának ígéretével nyerte meg a választásokat” – hangzott az est egyetlen aktuálpolitikai kiszólása a vendégelőadó részéről.


Fotók: Földházi Árpád

Összesen 33 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
zakar zoltán béla
2020. január 24. 19:43
ceuprutty
Vakfolt
2020. január 24. 12:58
❝a populizmus azt állítja magáról, hogy a „valódi nép képviseletét” látja el, homogén entitásnak kezelik a népet, míg a kereszténydemokraták értik a népet, tudják, hogy az nem homogén csoport❞ Csak megjöttünk, vannak akik értik a népet, meg vannak akik csak a nevében beszélnek. Már csak az a fura, hogy a populista ebben a keretrendszerben inkább a liberálisokra illik, akik előszeretettel mondják a konzervatívokra. Oké.
luzitanxaver
2020. január 24. 09:36
Szarumán hangja lehet, hogy a szellemileg fel nem vértezettek számára szépen cseng, de az olvasó azért tudja, milyen urat szolgál. Itt bújik ki igazán a Szauron-szög a zsákból: "a populisták a nemzeti szuverenitást alapértéknek tekintik, a centralizált hatalomgyakorlásban hisznek, a korai kereszténydemokraták azonban a föderalizmus hívei voltak, nem a modern nemzetállamoké. Nem véletlen, hogy ők indították el az európai integrációt egy antinacionalista álláspontból." A politológus meg a történész között ugye az a különbség, hogy előbbi vizsgálódási tárgya a jelen, utóbbié meg a múlt politikuma. Vagyis egy politológus részéről is legalább akkora szakmaiatlanság, mi több, bűn és hiba az anakronisztikus érvelés. Abból, hogy a második világháború sokkja (amit mellesleg eszmei szinten egyáltalán nem a nemzetállami, hanem a birodalmi gondolat okozott - az egyik oldalon konkrétan a harmadik birodalom állt, a másikon meg két lehanyatló és két feltörekvő birodalom) után közvetlenül hogyan viszonyultak bizonyos meghatározó nyugat-európai kereszténydemokrata politikusok is a nemzetállamiság gondolatához, csupán azt bizonyítja, hogy sikeres volt az a nem kevés munka, ami minden rosszért a nemzetállamokat teszi felelőssé. Ebben JWM-nek is nem kevés munkája van. A mai, teljesen más környezetre egy az egyben ráhúzott érvelés pedig nem több olcsó intellektuális onanizációnál. Adenauert, Schumant, de Gasperit meg a többieket már nyilván nem fogja megkérdezni senki ellenpróba céljából, pedig alighanem lennének meglepetések. Mellesleg hármójuk közül csak Schuman mondható olyan értelemben föderalistának, ahogy Müller úr azt szeretné. A valódi föderalizmus óhajtása sokkal inkább a Spinelli által fémjelezett szélsőbal-kommunista vonalról érkezett.
Google
2020. január 24. 08:17
A kommunizmus, ugy is, mint nepi demokracia, viszont jott tett a nepekkel; nem volt populista, nem okozta tobb tizmillio ember halalat, ilyesmik. A CEU-s eloado ezt nem tudhatja, o nem elt kommunizmusban. Elakadt a fasizmusban. Es meg most is abban botorkal. Hogy nem tudtak ezek tenylegesen Hitlerrel, Francoval, Salazarral viaskodni, hanem csak a szellemeikkel, ez a gubanc!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!