Közös cikkel köszöntötték a tíz éves EU-bővítést a külügyminiszterek

2014. április 30. 09:20

Európa Keletre és Nyugatra tagoltságának lezárulását jelentette az Európai Unió tíz évvel ezelőtti bővítése – írta a Népszabadság szerdai számában megjelent közös cikkében a német, a lengyel, a szlovák, a cseh és a magyar külügyminiszter. Az ukrajnai helyzetre utalva kiemelték: erős és okos külpolitikával meg kell akadályozni Európa újbóli szétszakítását.

2014. április 30. 09:20

Az Ami összeköt bennünket című írásban Frank-Walter Steinmeier, Radosław Sikorski, Miroslav Lajcák, Lubomír Zaoralek és Martonyi János úgy fogalmazott, 2004. május elsejére virradó éjszakán Európa ünnepi hangulatban volt, „az emberek a Frankfurtot Slubicével összekötő Odera-hídon kezet fogtak egymással, velük együtt pedig kontinensünk két, egymástól oly sokáig elválasztott fele is”. Európában számos további helyszín, köztük Csehország, Szlovákia és Magyarország is az európai egységesülés középpontjába került.

A külügyminiszterek szerint ez a siker mindenekelőtt azon emberek érdeme volt, akiket Keleten és Nyugaton még a szembenállás évtizedei sem tántoríthattak el attól az óhajuktól, hogy egymással szabadságban és békében élhessenek. Az elért eredmények méltatása ellenére sincs ok azonban „önelégültségre” - jegyezték meg a külügyi vezetők, utalva az ukrajnai konfliktusra. Mint kiemelték: „a Krím félsziget elfogadhatatlan, nemzetközi jogba ütköző annektálása bizonyítja, hogy az európai béke és stabilitás még nem magától értetődő, hanem újabb erőfeszítéseket igényel”.

Feladatunk, hogy megőrizzük az európai egység nagy békeművét, erős és okos külpolitikával megakadályozzuk Európa újbóli szétszakítását” - hangsúlyozták a külügyminiszterek. Hozzátették továbbá, hogy erősíteni akarják az energiaellátás biztonságát és az energiaközösség keretein belül a szomszédokkal folytatott együttműködést. Az ukrajnai helyzet miatt is fontos, „hogy tovább diverzifikáljuk energiaforrásainkat, szállítóinkat és szállítási útvonalainkat, növeljük energiahatékonyságunkat és erősítsük összetartozásunkat” – emelték ki, hozzátéve, hogy az Európai Bizottság felhatalmazást kapott arra, hogy átfogó tervet dolgozzon ki az EU energiafüggőségének csökkentésére.

Kitértek arra is, hogy az Európai Unió a gazdasági és pénzügyi válság során bizonyította, hogy többet ér, mint egy „szép időjárási körülmények között” működő szövetség. A következő években tovább kell erősíteni az eurózónát, ennek során pedig új választóvonalak nélkül kell megőrizni az EU egységét. Gondoskodni kell arról, hogy a növekedés és a foglalkoztatottság visszatérjen Európába. Ezt különösen indokolja a fiatalok körében jelentkező, „riasztóan magas” munkanélküliség elleni harc – tették hozzá.

A külügyminiszterek hangsúlyozták, az áruk, a személyek, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása növeli Európa versenyképességét, és ebből nemcsak az országok nemzetgazdaságai profitálnak, hanem minden egyes polgár is. Nem kevésbé fontos, hogy az emberek Európában közös projektek keretében európai tudományt, irodalmat és művészetet teremtsenek. „Az emberek e találkozásai azok, amelyek élettel töltik meg az európai eszmét, és azt gazdasági unióból az értékek, a béke és a szolidaritás uniójává változtatják” – tették hozzá, kiemelve, ezek az elvek szolgáltak az EU tíz évvel ezelőtti bővítésének alapjául.

Ez töretlen vonzerőt gyakorol a szomszéd országokra is, mint az legutóbb különösen megmutatkozott Ukrajna példáján – folytatták. „Szomszédainkat, akik szorosabban kívánnak kapcsolódni az Európai Unióhoz, ebben támogatni fogjuk” – írták a külügyminiszterek.

Kiemelték, az Európai Uniós nagy belső és külső feladatok előtt áll. Olyan feladatok, amelyek bátorságot követelnek a változtatáshoz és hasonló követelményeket állítanak velünk szemben, mint amelyek az európai megosztottság tíz évvel ezelőtti megszüntetéséhez voltak szükségesek. „A nyitottságnak  amely a múltban óriási mértékben gazdagította Európát  kell sarkallnia bennünket a közös jövőnk kihívásaira való válaszadás során” - zárta közös cikkét Frank-Walter Steinmeier, Radosław Sikorski, Miroslav Lajcák, Lubomír Zaoralek és Martonyi János.

Összesen 33 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Akitlosz
2014. április 30. 16:03
Na akkor tessék sorolni ennek az elmúlt tíz évnek az eredményeit, sikereit!
kukagyerek
2014. április 30. 12:55
Egyetlen puskalövés nélküli gyarmatfoglalás volt!
csuka
2014. április 30. 10:28
Korunk nagy hazugságai: A jóléti Magyarország ígérete Dátum: 2012. September 16. Sunday, 22:40 Rovat: Publicisztika 23 évvel ezelőtt az ország nagy reményekkel lépett az ún. rendszerváltás útjára. Az akkor leírt elképzelések, remények és szándékok alatt még meg sem sárgult a papír, amire rögzítették ezeket. Nézzük meg nagy vonalakban, hogy mi valósult meg ezekből. Reményeink között szerepelt a teljes struktúraváltás, az ipar és a mezőgazdaság modernizálása, a nyugati munkamódszerek és munkafegyelem bevezetése, az – akkor még követendőnek tekintett – nyugati politikai kultúra meghonosítása, és az életszínvonal számottevő emelése. Fontos elvárásunk volt, a felzárkózás a nyugati országokhoz, a szegénység teljes felszámolása, szociális rendszereink magas minőségi szintre emelése, és számos egyéb szépreményű elképzelés. Akkoriban nagyjából 20 évre taksáltuk azt a felzárkózási időszakot, amire megközelíthetjük a nyugat-európai országok szintjét. Az időtájt az számított realistának, aki belátta, hogy utolérni 20 év múlva sem fogjuk őket, de erősen megközelíthetjük. A “jóléti rendszerváltás” szóösszetétel, az egyik leggyakrabban használt eleme lett az újságírói kelléktárnak. Manapság pedig sajnos csak keserűen mosolygunk az akkori naivitásunkon. A világ leggyakorlottabb kifosztó gépezetének karmaiba kerültünk, amely esélyt sem hagyott egy pillanatig sem, a magunk útjának megjárására. A teljes tudatlanság állapotában sodródtunk ebbe a helyzetbe, és jó ideig fogalmunk sem volt, hogy igazából mi is történik velünk. (sajnos a megtévesztett, és nem igazán tudatos többségnek jelenleg sincs) El lehet képzelni a jó szándékú, de teljesen felkészületlen és naív, egykori könyvtáros-miniszterelnökünk Antall József elképedését, amint az azóta nyilvánosságra került bankár-viziten részt vett Londonban a munkatársaival. Ahol közölték vele, hogy ezután mi hogyan fog működni Magyarországon. Gondolom a demokráciáról szőtt “délibáb” azonnal darabjaira hullott a lelkében. A nemzetközi bankároligarchia gépezete nem bízta a véletlenre az események alakulását. Már jóval korábban, a 80-as évek elején bekényszerítették az országot a legfőbb pénzügyi dögkeselyű, az IMF karmaiba. Ezután a későbbi politikai elit kiválasztását, és képzését kezdték meg a pénzarisztokrácia strómanjai, majd a 80-as évek végén közvetlenül is részt vettek a politikai pártok létrehozásában. (Erről Soros György, Mark Palmer és a többiek tudnának részletesebben mesélni) Az így létrejövő politikai szubkultúrához a spontaneitásnak, és főleg a magyar népnek a világon semmi köze sem volt, és jelenleg sincs. Nagyon megtévesztett az, aki azt hiszi, hogy a lakitelki találkozónak, a különböző kerekasztal-alkudozásoknak, és az ideológiai naívák által gyakran emlegetett más eseményeknek, bármiféle hatásuk is lett volna a végső történésekre. Az ország szándékos eladósítása az első perctől kezdve gőzerővel folyt. Ha a 90-es évek világát néhány szóval akarnánk jellemezni, akkor a kalandor pénzügyi politika, a rabló privatizáció, és a köztörvényes giga-panamák (olajszőkítés, Postabank ügy stb..) világaként írhatnánk le ezt az időszakot. A nemzeti vagyonunk túlnyomó részétől néhány év alatt megszabadítottak minket. Ekkorra már a statisztikai módszertanból is kivezették a nemzeti vagyon fogalmát. Az ország termelő kapacitása néhány év alatt szertefoszlott, semmivé vált! A cégek egy részét a gazdaságtalanság hazug ürügyével leállították, más részét mohó-korrupt privatizálók hada szedte darabokra. A még ezután is kitartó cégek a multik piac-letakarító műveleteinek váltak áldozataivá. A kilencvenes évek első felének lázas pusztítása hatalmas károkat okozott, és a mai napig helyrehozhatatlan sebeket ejtett az ország gazdaságán. A cégekkel, üzemekkel együtt került a szemétre mindaz a sok évtizednyi termelési tapasztalat, know-how, szervezési és szervezeti tudás, ami felhalmozódott az országban. És bár ezek nagy része szocialista módon működő vállalkozás volt, de megfelelő szakértelemmel rentábilissá tehették volna őket. Erre azonban még kísérlet sem történt. Pedig ezen cégek közül nagyon sok túlélte a Horthy időszakot, sőt a Monarchia világát is. Ezen cégek tönkretétele során tűnt el az a másfél millió munkahely, amelyet a mai napig is keresnek, és aminek a helyreállítására remény sincs a mai multinacionális cégek uralta világban. Vessünk egy pillantást arra, hogy miben is áll a multik ellenérdekeltsége. A transznacionális cégek elsősorban az olcsó, és viszonylag kvalifikált munkaerő miatt érkeznek hozzánk. Létezik néha más ok is, de ezt tekinthetjük az alapvető motivációnak. Abban a pillanatban, amikor elkezd növekedni a bérszínvonal, az egyenes arányban ássa alá a multik versenyképességét. Egy bizonyos bérszint felett teljesen okafogyottá válna a jelenlétük. Ugyanígy nem érdekeltek az általuk gazdaságilag uralt területek bármiféle felzárkóztatásában, vagy modernizálásában. A ‘szent’ profitjukat veszélyeztetnék ezzel. Meg kell őrizniük monetáris, technológiai és politikai előnyeiket bármi áron a bennszülöttekkel szemben, hiszen bármilyen területi szupremáciának ez alapfeltétele. A latin-amerikai országok jóval korábban megtapasztalták ezt a fajta függőséget, és köszönik szépen soha többé nem kérnek belőle. A globális finánctőke elleni reakció a világnak abban a szegletében egy olyan elszánt nemzeti baloldalt (igen, több országban nemzeti-szocializmust) hozott létre, ami soha nem fogja többé engedni túlsúlyba kerülni a globalizmus hiénáit. Azt a gazdasági közeget, amelyben multinacionális cégek és transznacionális banktőke működik, azt semmiképpen sem lehet piacnak nevezni. A multik éppolyan halálos ellenségei bármiféle piaci versenynek, mint a kommunista párt volt. A kettő abszolút kizárja egymást. A nemzeti előrelépés alapfeltétele minden országban a globális tőke szerepének visszaszorítása, marginalizálása. E nélkül hamvába holt minden tisztességes kísérlet, e nélkül nincs nemzeti függetlenség, és nemzeti méltóság. És amennyiben az ország elbukja ezt a “szabadulási” kísérletet, akkor a nemzeti fennmaradása kérdőjeleződik meg. Ha az ország nem képes biztosítani a saját piacát (akár patrióta módszerekkel is) a saját nemzeti termelő rendszereinek, akkor azok egy idő után elsorvadnak, kreativitásukat vesztik, akárcsak egy nem használt végtag. Az állandó támogatás nem segít ezen, a magyar cégeknek a saját piacról származó, saját bevétel lehet csak a megoldás. De térjünk vissza a saját csalódásainkhoz. Azt senki sem hitte volna, hogy 23 év múlva – a távoli jövőben – a magyar átlagjövedelem (143 ezer Ft nettó) az 1979-es 3.600 Ft reálértékének felel meg. És, hogy ezért háromszor olyan teljesítményt kell letenni az asztalra, hiszen a magyar termelékenység a nyugatinak a 25%-áról a 75%-ára emelkedett. És, hogy mindez csupán 3,8 millió embernek fog megadatni, nem úgy mint a múltban, 5 milliónak. És a nyugatias modernitás mindezen adományait is csak a teljesen elhülyített transz-atlanti világból záporozó szélsőségesen liberális idiotizmus melletti rendszeres hűségeskü fejében nyerhetjük csak el. Ellenkező esetben ugyanis “spontán” módon nagyon kedvezőtlenül alakul a forint árfolyama, és a viszontbiztosítási CDS hitel derivátum is. Valamint az érdeklődés “spontán” lanyhulása következtében kellemetlenül megemelkedik az államkötvények hozamszintje. Nagyapáink korában a népi közszáj ezt “kurva zsarolásnak” hívta, manapság azonban a balliberális frazeológia “kedvezőtlenül alakuló világgazdasági környezet”-nek titulálja. (Ezek a balliberálisok néha olyan úriasan finomak, és diszkréten szakszerűek tudnak lenni…) Nézzük meg egy kicsit a címünkben is szereplő nemzeti jólét alakulását a vizsgált időszakban. A nyolcvanas éveket már felnőttként megélt emberek még jól emlékezhetnek az akkori idők viszonyaira. A kommunizmus fokozatos felpuhulása, a többcsatornás jövedelemszerzési lehetőségek megjelenése, a biztos megélhetés és olcsó rezsiköltségek egy meglehetősen szegényes kereskedelmi kínálattal kombinálódtak. Az ökonómiai, higiéniai, környezetvédelmi szemléletmód elmaradott volt, a politikai és közszereplési kultúra még csak a kezdeti szárnybontogatásoknál tartott. Viszont minden kicsit is ambiciózus ember előtt komoly lehetőségek álltak, több munkahelye és jövedelme lehetett bárkinek, és meglehetősen elnézőek voltak a minőséggel kapcsolatos követelmények. A fiatalok sokkal reményteljesebb helyzetben voltak, mint manapság, olcsó OTP hitelekkel otthont lehetett teremteni már fiatalon (azért ez nem volt teljes körű) és komoly lakásépítési programok is folytak szerte az országban. A felsőoktatásban elitképzés folyt abban az időben, és a végzettek biztos munkahelyre számíthattak. A munkahelyeken meglehetősen lanyha munkatempóban (de jókedvűen) és sokszor meglehetősen trehány módon folyt a termelés. De legalább termeltek valamit – szokás ma mondani – és nem munkanélküliként, otthon segélyből alkoholizáltak, vagy drogoztak, mint manapság. Összességében tehát egy jobb kedvű, reménykedő, sokkal jobb morális és fizikai állapotban levő, de trehány módon termelő és élő, kicsit elmaradott társadalmat robbantott darabokra a 90-es évek hatalmas detonációja. Az addigi biztonságos világ darabokra hullott, és a meglehetősen naiv társadalom megkezdte sokkoló megismerkedését a tőkés társadalom “farkastörvényeivel”. Amiből mára már jócskán kezd elege lenni. Valószínűleg az akkor éltek elsöprő többsége szívesen visszahátrálna abba a “langyos” világba. De azt a folyót már elvitték a hátunk mögül… De valamiben mégiscsak ugyanabba a folyóba léptünk. Ugyanolyan szolgai módon “önként” csatlakoznunk kellett egy újfajta népközösséghez, az addig gyűlölt, és megvetett transzatlanti-nyugati világ különféle köreihez. Alárendeltségi pozíciónk azonban semmit sem változott a szovjet időkhöz képest. Egy másik, sokkal ravaszabb és tolvajabb gazda távoli, megvetett ölebei lettünk. Szatelit mivoltunk miatt egy vazallusi társadalom-szerkezet alakult ki az országban. A külföldi pénzügyi köröktől való függés következtében a társadalom “vezető” ereje, egy maximálisan alkalmazkodott – sokszor az előző rendszerben is vezető szerepet játszott – kollaboráns politikai elit, amely erősen összefonódott a sokszor kétes ügyletekből kinövő módosabb vállalkozó rétegekkel. Ez az erősen archaikus jegyeket hordozó feudál-szocialista maffia talán a legerősebb érdekérvényesítő csoport napjainkban, mely igen erős befolyást gyakorol valamennyi politikai pártra, és civil mozgalomra. Megismételtük az előző rendszer hibáit: ugyanúgy szolgaian lemásoltuk a nyugati országok módszereit, mint ahogyan azt megelőzően a Szovjetunióval tettük mindezt. És a külföldtől való függés ugyanúgy a teljes csődbe vezette a nemzetet, mint ahogy történelme során már annyiszor. 23 év után senki sem állíthatja, hogy ez a rendszer nem kapott elég időt a bizonyításra. Rákosi elvtársat 8 év után kergette el az ország. Az ő “vas és acél országa” politikájának költségei is óriásiak voltak, de összességében eltörpülnek a mostani időszak teljes nemzeti vagyonvesztése mellett. És a kollaboráns politikai elit fintorogva elnéz ezen dolgok felett… A gyorsuló lefelé csúszás a jelenlegi hatalmi garnitúrát káderszinten is egyre sötétebb mélységek felé vezeti. Sokszor elgondolkodom, hogy a mostani gazdasági, külügy, nemzeti erőforrás szakembereink kinevezése valamiféle vicces ellenállást jelképez a globalizmussal szemben, (mármint, hogy bohócokat ültettünk ezekre a posztokra, hogy elszabotálják a gonosz globalisták parancsait) vagy pedig tényleg ez a legtöbb, amit a kormányzó párt elő tud varázsolni a köpönyegéből. Mániás depressziós gazdasági miniszterünkre szerintem egy kétszemélyes kőbányai kutyakozmetikát sem lehetne nyugodt lélekkel rábízni, mert nem boldogulna a pénztárgéppel – de hagyjuk a gonoszkodást. Egy biztos, e kis hazában százezer-számra léteznek emberek, akik nagyságrendekkel jobb teljesítményt tudnának - és fognak is – nyújtani ezekben a pozíciókban, ha eljön ennek az ideje. AZ UTÓBBI 23 ÉV EREDMÉNYEI ÖNMAGUKÉRT BESZÉLNEK! SEMMIVEL SEM LEHET MENTEGETNI AZT A RENDSZERT, AMELYIK MÉG A KIINDULÁSI PONT, A 80-ES ÉVEK VÉGÉNEK EREDMÉNYEITŐL IS ELMARAD – AZ ÚN. INFORMÁCIÓS ÉS TECHNOLÓGIAI FORRADALOM VILÁGÁBAN. - Azt a rendszert, amelyik 400 ezer létminimum alatt élőből 23 év alatt 4 milliót csinált! - Azt a rendszert, amelyben 400 ezer felnőtt és 270 ezer gyermek éhezik a XXI. században! - Azt a rendszert, melyben legalább 250 ezer magyar gyertyafény mellett tölti az estéit. (csak azért nem több, mert a “talpraesettebbje” lopja az áramot) - Azt a rendszert, amely a külföldi pénztőkének engedve több tízezer családot rakott ki az otthonából - Azt a rendszert, ahol (főleg a keleti részeken) százezrek rettegnek a kritikán aluli közbiztonság miatt. - Azt a rendszert, amely 800 ezerrel csökkentette a lakosság létszámát - Azt a rendszert, amely bevezette, és eltűri a magyarok számára szégyenletes és megalázó gender-ideológiát. - Azt a rendszert, amely a külföldiek kezére juttatta a magyar termelési kapacitások és természeti erőforrások többségét. Az ország gyakorlatilag alárendelt rabszolgamunkát végez a nyugatnak, ezt most már senki sem tagadhatja. Ha nem akarnak ilyen csúnyán fogalmazni a demokráciát védelmező talpig úriemberek, akkor azt szokták mondani, hogy az általunk végzett munkák hozzáadott értéke csekély, és ezt növelni kellene. Oh bizony. De azt már nem teszik hozzá, hogy a politikai elitünk által felvállalt és pénzügyi alárendeltségünk által determinált autó-összeszerelési, biztosítási ügynöki és Tesco-pénztárosi munkák hozzáadott értékét elég nehéz növelni, és amíg ez marad a profilunk, addig esély sincs ezen változtatni. A GLOBÁLIS TŐKE ÉS A MULTINACIONÁLIS TERMELÉSI MONSTRUMOK JELENLÉTÉBEN ÉS ÁRNYÉKÁBAN SOHA NEM ALAKULHAT KI EGY EGÉSZSÉGES GAZDASÁGI SZERKEZET AZ ORSZÁGBAN. EZEN SZEREPLŐK ITTLÉTE A HAZAI VÁLLALATOK GYENGESÉGÉNEK ÉS TÖMEGES MEGSZŰNÉSÉNEK LEGFŐBB OKOZÓJA! És itt egyáltalán nem ostoba vakgyűlöletről van szó. Ha körbenézünk a világban, térben és időben, akkor azt látjuk, hogy a gazdaságilag élenjáró országokban a hazai cégek dominálnak a piacon. Csak a “feltörekvő” régióban láthatunk hozzánk hasonló multi-dominanciát, és ez mindenhol ugyanilyen eredményre is vezetett. Az egyetlen kivétel talán Írország volt, de hát már tudjuk, hogy ők is milyen sorsra jutottak azóta. A HORTHY RENDSZER 23 ÉV ALATT KIVEZETTE AZ ORSZÁGOT A HÁBORÚ-VESZTÉS SOKKJÁBÓL, TRIANONBÓL ÉS A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG MOCSKÁBÓL. ÉS AZ AKKORI EURÓPA ELSŐ 20 NEMZETE KÖZÉ KORMÁNYOZTA MAGYARORSZÁGOT, MINDENFÉLE STATISZTIKA SZERINT. KIINDULÁSI PONTJÁHOZ KÉPEST MÉG A KÁDÁR RENDSZER IS MUTATOTT FEL EREDMÉNYEKET – BÁR SOKKAL SZERÉNYEBBEKET – EKKORRA MÁR KICSÚSZTUNK AZ ELSŐ HÚSZBÓL, DE LEGALÁBB - HA SZERÉNY SZINTEN IS – DE LÉTBIZTONSÁGOT TEREMTETT AZ ITT ÉLŐKNEK, ÉS A KOR LEHETŐSÉGEIHEZ KÉPEST ELFOGADHATÓ KOMPROMISSZUMOT KÖTÖTT A VILÁGHATALMAKKAL. A mostani 36.-38. pozíciónk már önmagában is szinte mindent elmond. A jelenlegi demokratikus utópia-kergetés szintén a Rákosi idők tébolydáját idézi. Ugyanúgy egy utópiát kergetünk, mint 50-60 évvel ezelőtt, amikor a kommunizmust akartuk felépíteni. Most egy demokrácia nevű álmot hajszolunk, ami a nép állítólagos uralmával kecsegtet minket. De a nép soha nem fog uralkodni! Mióta világ a világ, mindig, minden rendszerben egy szűk elit vezeti a társadalmat, amihez aztán mind szélesebb végrehajtó rétegek kapcsolódnak. Ezt nevezik társadalmi piramisnak, amit sosem lehet a feje tetejére állítani. A társadalmi piramis “tervrajza” az emberi lelkekben van, hiszen az emberi képességek, lehetőségek mindig is egy hierarchiát alkottak. És a nép utópiában való hitével visszaélő kollaboráns törpe kisebbség az egyik fő felelőse a rendszerváltás teljes kudarcának. Nálunk is létrejött az a vagyoni szerkezet, ami általában a kamatos kamat elvén működő liberális demokráciákat jellemzi: nevezetesen az-az egyenlőtlenségi szerkezet, amikor a társadalom 0.5-1.0 százalékának a kezében van a folyó jövedelmek 40, és a vagyon kb. 50%-a. Egyáltalán nem túlzás a következő mondat: soha a magyar történelem során ekkora vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek még nem voltak a magyar társadalomban. Az elmúlt 23 év tehát egyáltalán nem igazolta a kiinduló várakozásokat. A rendszert ugyan lecseréltük, de egy lényegesen rosszabbra. “Új rendszerünk” az ország erőforrásait kirabolta, a szociális ellátó rendszereket lezüllesztette, a társadalmat kettészakította, a leszakadó néprétegeket pedig szociális szakadékba taszította. A külső globalista, és a belső szociális rothadás versenyt fut egymással. Minden, kicsit is önállóan gondolkodó tisztán látja, hogy a liberális rabló-monetarista rendszer a végnapjait éli a világban, és idehaza egyaránt. A nemzet mégis aggasztó állapotban van a közelgő vihar előtt. Immunrendszerünk legyengülve, minden lényeges kérdésben a külföldnek kiszolgáltatva, végsőkig eladósodva állunk az “alkony csendjében”. Az “oszd meg és uralkodj” ismét sikeres munkát végzett, a különböző társadalmi csoportok képesek lennének egymást fizikailag is elpusztítani. (sokan mulatságosnak találják például a Gyurcsány mellett ágáló szuper-agresszív nyugdíjasokat, én azonban rendkívül aggasztó, sőt ijesztő jelenségnek tartom ezt) Hinnünk kell benne, hogy a “tisztító vihar” után ismét magunkra találunk, és sokszor használt túlélési képességünk most is átsegít bennünket a nehézségeken. És fejezzük be ezeket a gondolatokat a kiválasztottak népéből való, de igazi magyarrá lett (és katolicizált) költő óriásunk leghíresebb soraival, melynek teljes szimbolikája alkalmazható a mai – hasonlóan vészterhes – kor viszonyaira is. “Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. …… Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.” (Radnóti Miklós – 1944. január 17.) Higgyünk benne, hogy a remegve aggódó, de ugyanakkor reménykedő sorok jövendölése most is igaznak bizonyul. Reméljük, hogy bűnös uralkodó csőcselékünket ugyanúgy elnyeli majd a történelem szemétdombja, mint ahogy mindig is tette. A pincékből előbújó fáklyavivőket, a józan nemzeti eszme, és az értelem hordozóit pedig most sem sikerül elpusztítani, és a sötétség korát a múltnak adva, egy világosabb, emberibb jövő felé vezetik sok vihart túlélt nemzetünket! (/-Úgy legyen-/) Kocsis Márk 2012. szeptember http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/09/15/korunk-nagy-hazugsagai-a-joleti-magyarorszag-igerete/
kizökkentidő
2014. április 30. 10:25
https://www.youtube.com/watch?v=PxNYaLhB6zk
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!