Férfiak, nők – és egyebek?

„Valahogy nem látom magam előtt, amint Konrad Adenauer, Robert Schuman, Jean Monnet vagy Alcide De Gasperi olyan Európai Unióról ábrándoznak, amely kiemelt stratégiai kérdésként foglalkozik az úgynevezett LMBTIQ-jogokkal. Azért írom, hogy »úgynevezett«, mert egyrészről a fene se tudja, mit takarnak pontosan a mozaikszóval jelölt »identitások«, és ha végigmegyünk a betűsoron, nehézségekbe is ütközünk.

A »leszbikusról« és a »melegről« még ugye tudjuk, hogy mit jelentenek, de a »transzszexuálissal«, a »biszexuálissal«, az »interszexuálissal« meg a »queerrel« már gondban vagyunk – pláne ha hozzávesszük, hogy a lista folyamatosan bővül, például az »a« betűvel, mint »aszexuális«, meg p-vel, mint »pánszexuális«. És akkor még nem is beszéltünk a »günoszexuálisokról« vagy a »nonbináris agenderekről«.

Vélhetően az újabb és újabb nemi eltévelyedések felfedezésének dinamizmusa miatt biggyesztenek a legműveltebbek a sor végére egy pluszjelet vagy csillagot (LMTIQAP+/*), jelezvén, hogy a lista inkluzív és nyitott, nem tűri meg, hogy a holnapután kitalált hetvenharmadik genderidentitást vagy frissen újragondolt szexuális vonzalmat – kövek, növények, állatok vagy kisgyermekek iránt – diszkriminálják ebben a szivárványszagú világban.

Szóval csak magam elé képzeltem az »EU alapító atyáit« – e megfogalmazás persze már önmagában mutatja, hogy közösségünk toxikus maszkulinitásban fogant valójában, csakúgy, mint az Egyesült Államok –, és nem tűnt reálisnak, hogy azért kezdtek volna el munkálkodni az integráción, mert úgy érezték, küzdeniük kell a »transz-, nembináris és interszex emberek ellen megnyilvánuló interszekcionális diszkriminációval« szemben.”