Mutyis bajok

„Sajnos, a mindennapi, gyakorlati politika mint mesterség a 21. század elejére az újraelosztás fölötti ellenőrzés gyakorlatára degradálódott. Magyarán: a közpénzek fölötti kontrollra, amelynek a végső célja a haszonszerzés. Ne csodálkozzunk hát, hogy az ebben a közegben szocializálódó nemzedékeknek a rendszerváltásról nem a szólás szabadsága, nem a személyi szabadság, nem a schengeni határ jut eszébe, hanem a közpénzekkel folytatott disznólkodás lehetősége vegyítve a felismeréssel, hogy apámnak vagy nekem reményem sincs munkahelyet találni. Már a privatizáció során tudtuk, hogy baj lesz, nem azért, mert a magánosítás folyamata igazságtalan volt.

Igazságosan nem lehet nagy vagyonok tulajdonviszonyait átrendezni. De mégsem az volt a cél, hogy a létező vagyon aktívumait a privatizőr lenyúlja. Ha azokat az aktívumokat ma nem a Kajmán-szigeteken vagy offshore paradicsomokban tárolná saját hasznára, hanem újraforgatná a gazdaságban munkahelyeket teremtve, közjót szolgálva (és, uram bocsá, könnyen jutva a pénzhez, vállalja is a kockázatot a vállalkozásban), akkor Mečiar egykori nevetséges szlogenje a Tátra alatt elterülő Svájcról még valósággá is válhatott volna.

A tőketeremtő réteg viszont jachtba, kajmán bankba, gyémántba fektetett, és az a pénz most nagyon hiányzik. Csak azt csodálom, hogy 20 év mutyi után még mindig van mit lenyúlni, de hát az adót csak befizetjük, a járulékokat is, aztán olyan szolgáltatásokat kapunk érte, amilyenért egy autószervizben kivernénk a dilit.”